Tavaszi vihar fújj el kérlek, mint trombitás az indulót. Repíts a magasba, hogy szárnyaimat kiterjeszthessem. Érezzem a sosem volt szabadság ízét, a világban örökösen feszít.”
A tavaszi eső áztatja a megégett földet, a megmetszett fák és bokrok rügybe borultak az éltető cseppektől. A szél továbbra is tombol, akárcsak a politika illúziójától felheccelt tömeg. Letépett ágak, szirmok repkednek körülöttem. Vincent van Gogh dinamikus, örvénylő stílusát idézve. Érzem azt a belső remegést, morajlást ami betölti az engem körülvevő teret. Hajlítás, meghajolás? Vagy meg és eltörés. A természet csodálatos tanító, a túlélés maga.
A Csikungból ismert stabil alapállásba helyezkedem, mély légzésekkel igyekszem eggyé válni az engem körülvevő Holobiommal. Kérem a szelet, hogy vágja le rólam mindazokat az energiákat, gondolatokat, érzéseket amelyek már feleslegesek, meghaladottak. A fájdalom mindig mutatja, hol van az a testtáj, életterület ahol kell változtatni. A túlenergia manifesztuma a lüktetés, szaggatás. Az élethez egyetlen dolog kell türelem, ahogyan a szomjas talaj is várja a tápláló csapadékot. A mi lelkünk pont így szomjazza a túlhajszolt világban a megnyugvást.
Ma az öt tibeti gyakorlatsort végzem mely megfiatalít, derűssé tesz. Ezek a ritusok behangolják a meridiánokat és a csakrákat. A forgás, örvénylés, lazítás és nyújtás tudatos be -és kilégzéssel való kombinációja által érezhetővé válik a bennünk keringő éterikus és pránikus energia. A ritusok egyenként 1-2 percet vesznek igénybe. Megköszönöm az alkotóinak, hogy egy ilyen csodálatos módszerrel gazdagították az emberiséget.