„Oly régóta nézlek, de csak ma hajnalban láttam meg valódi arcodat. Gyönyörű női szemed vonásai oly élesen sejlettek fel, mint egy falfreskó képe. A fény át suhant rajtad, körül ölelt. Megértettem, hogyan látta meg Michelangelo az Angyalt a kőben.”
Néha olyan az ember lelke, szíve és a teste mint egy óriási kőtömb. Nehéz, mozdíthatatlan és hideg. Az elméje pedig mint egy folyamatosan hulló meteor zápor. Nyughatatlan, cikázó és kiszámíthatatlan. Az ásványok, mint a földtörténet legősibb képződményei bennünk is élnek. A teremtésmítoszok is külön említik a hegyeket; melyek az Istenek, Istennők lakóhelyei. Szent Ágoston értelmezésében a lélek legyőzésének, az életnek és leckéinek megtestesítői. Sokszor nem veszünk tudomást arról, hogy megkeményedtünk, elidegenítettük magunkat az élettől. Társas kapcsolataink ellenére magányossá váltunk, bezáródva elefántcsont tornyainkba. Az ellenséget mindig kívül keressük, pedig a szakadás, törés bennünk történik.
Mi magunk mondunk le az Önmagunk szeretetéről és megbecsülésről.
Kizárólag azért élünk, hogy megdicsérjenek, elfogadjanak. Ez a szeretet koldus lét pedig komoly zsarolások, emberi játszmák, családi minták, életvezetések alapjává válik. Álarcaink sokasodnak a környezetnek való megfelelés tükrében. Míg végül az hazudozás mestereivé igazi kaméleonná válunk. A színpad zsúfolt, a nézőtér teli egyszer csak legördül a függöny. Nincs taps, néma értetlenség.
Mi történik a főszereplővel? Hogyan halhatott meg ilyen fiatalon? A környezet értetlenségében maga is álarcokat húz, özvegyit, drámait, gyászolót… Az igazi kérdés sokszor elmarad, miért nem ismertük meg az eltávozót sohasem? Mert mi akartuk látni, tenni valamivé. Felruháztuk társadalmilag elismert szerepekkel. Apa, Anya, Főnök; Gyerek stb…De ki is volt Ő? Mire vágyott? Boldog volt-e? Erre már nem születhet tőle magától válasz. Az itt maradottakban sokáig a szomorúság, majd a kétségek öltenek testet. Kihűlnek, megfagynak és az érzelmek konzerválódnak generációs mintákat képezve. Mert amiről már nem beszélünk az nincs. Nos ezen kijelentés a leggyengébb érv, tekintettel arra, hogy a lélek örök és halhatatlan és minden történés átég rajtunk sejtszinten a megtapasztalások által. Ezért kell az állarcainkat levenni Önmagunk aztán Minden Teremtetett lény előtt. Mert AKI nem FÉL az EGÉSZ.
Akár a Hegyek akik néma, büszke tanúi az evolúciós fejlődésnek vállalva Önmagukat.