Sértések – A mai nap bővelkedett a kéretlen kritikákban. Minden igyekezetem ellenére, a külvilág úgy rontott rám, mint antilopra az éhes oroszlán. Természetesen olyan személyektől, akiktől ezt már megszoktam életem során. Most az események során magamat figyeltem kívülről.
A belső, szorongó énem fájdalomtesteit. Az egykori megsebzettséget, a tehetetlen gyermeki dühöt. A bizonyítást, ellenkezést. Mindez mára szerte foszlott, és a kijelentések súlya alatt ezúttal nem kívántam megtörni. Csendben, erős gerinccel kifordultam a mérgezett szavak és mondatok posványából.
Jogászként nem kértem kegyelmet, védő ügyvédet. Arra gondoltam, hogy a felém irányuló bántás, méreg adomány. A bőröm alá nyomott tüskék egy Másik emberi élet önhazugságának égkövei. Sikertelenségének, kudarcainak töviskoszorúi.
Vannak olyan személyek, akik bár fájó, de életkoruk előrehaladtával sem képesek változni. Üdvözült arccal sírnak Isten előtt, miközben nevelési célzattal elátkozzák szeretteiket. Ez maga a tragikomédia.
A drámák a mindentudás gőgjében és az önismeret hiányában kélnek életre. A nem kért okítás felesleges. A kimondott szavak ereje pedig visszaható. A mű mosoly álca. Felnőtt a felnőttet tiszteli. A kérdés mit értünk értettség alatt? Aki önmagában teljes, nem kérkedik.
A szeretet elfogad és megtart. A tisztelet megbocsátásra int.