„Lila akácok, minek a szív, ha úgy fáj? Lila akácok, minek a vágy, ha elszáll? Minek a nyíló virág, a kikelet? Mit ér a rongyos világ, ha nem szeret?” Köteles István
Régi film kockák, fekete-fehér életérzések. Ahol a Nő még Nő volt a Férfi pedig Úr. Fülledt délutánon rongyosra olvasott levélpapír, rezgő falevél és egy lány, aki álmodik. A sorok repítik, remél megnyílik, vágyódik. Hinni véli, hogy aki -e sorokat írta, őszinte. Nem léha, kikapós. A rakott szoknya alól megvillanó lábak, a diszkréten beharapott ajak. Ez maga a femme fatale a végzet asszonya.
Mert tavasszal egy dolog biztosan újraéled bennünk: a Szerelem. Az élettel, a nekünk rendelt jobbik felünkkel. Mind erre vágyunk. Megélni a szívből jövő ősi vágyat. A feltétel nélküli szeretet életérzését. Illatosan, puhán légiesen. Mert mézzé kell válni, nem ízlelővé.