„Fehérben tündöklő porcelán arcú, csodálatos Gésája a tavasznak. Vad Szamuráj eszelős szele, mint kard pengéje foszt meg ünnepi kimonódtól. De te büszkén állod, mert tudod maga vagy az Örök szépség metaforája.”
A Velencei-hegységben büszke Ingó kövei mozdulatlan harcosként pillantottak le a Tó vízére. Metsző jeges szél ezerfelé szórta a túl korán virágba borult tulipánfa szirmait. E csodálatos ártatlan lény porcelán szirmai egymásba kapaszkodva tűrtek. Kevés idejük adatott a télben megfáradt emberi lény szívek megörvendeztetésére. Földre hullván beléptek az újjászületés körforgásába. Édesanyám villanásnyi nárcisztikus művész lényének hagyatéka e csodálatos életszimbólum. Örökké zaklatott alkotói Énje úgy fortyog bennem, mint háború dúlt Világunk. J.R.R. Tolkien soraira lebegnek éppen elmém gondolat hullámain: A „Világ szép hely, és érdemes érte harcolni”. Hogyan lehetne Világbéke, ha a félelmek uralják elménket? Létezésünk tere gondolatainak összessége, érdemes ezért jól megtisztítani.
Csak nézem e nemes, ártatlan tüneményt az ablakon át és mélyeket lélegzem. A természet ütemére hangolom magam. Összekapcsolódom Gaia szívével. 4-8-8-4. Pilláimat lecsukva látom magam előtt a fát. Minden megszűnik, az aurám fokozatosan tágul eggyé a Holobiommal. Mezítelen talpaim engedelmesen érintik a talajt. Kisétálok és megölelem a törzsét. Eggyé válunk, a tavasz újjászületésében fürdenek sejtjeim. A harmat beborítja az arcomat. A bőröm és a virágok szirmai elegyednek. Táncolunk, a teremtés ütemére, és dicsőségre.