Balatoni gyerek vagyok. Éppen ezért nagyon szeretem várni a vihart. Most mindennél nagyobb szüksége lenne az anyaföldnek esőre. A tavasz az idei évben olyan, mintha egy sivatagi országban élnénk.
Hideg, fagyos éjszakák és szeles forró nappalok váltakoznak. Fuldokolnak a növények. A por beborítja az ablakokat, ellepi a járműveket. A fulladás minden emberben rémületet, ősi félelmeket gerjeszt. Kilépés az életből. Amikor kiszáradunk, az érzelmeinket bebörtönözzük, szívünket bezárjuk. Kifelé erősnek mutatjuk magunkat, befelé zokogunk. Bőrünk, nyálkahártyáink pikkelyessé válnak, megvastagodnak. Pihegünk, mint erőtlen fiókák.
A vihar előtti csend ősi félelmeket hoz fel bennünk. A szél morajlása, eső illata a pattanásig feszült létlényeg. Amikor megjelennek a villámok, elsötétül az ég, a lélek sötét éjszakájának ideje elérkezik. Állni, nézni, megbarátkozni és csodálni a természet eme rendkívüli szilajságát, bátorságot hoz bennünk. Megkönnyebbülés érzését, hogy jó kitörni és szétfeszíteni a fülledt hazugságon, érzelmi sivárságon alapuló kereteket. Megtisztulni az őselemek által, hiszen a viharban minden arkánum megjelenik. Víz, tűz, föld és a levegő. Csodálatra méltó, ahogy a zivatar utáni tócsákban megcsillan a napfény. A fákat szaggató szél után csendesen bóbiskolnak az ében zöld levelek a kristálytiszta cseppek ölelésében. A hideg friss levegő, mint morcos vén medve didergésre sarkallja a testünket. Felszabadulás a fülledtségből, forma és alakváltás. Hihetetlen teremtésmítosz reprodukciója. Mert a vihar nem dühből, hanem harmóniából és szeretetből születik. Okságból, létlényegből.
Van még mit tanulnunk az Ősi rendről.