AZ ÁRNYÉKOK NAGYRA NŐNEK – Élénken emlékszem amikor gyermekként a hideg, szeles éjszakában a fenyőfák árnyai szellemlényeként lebegtek. Táncoltak a Hold és a csillagok fényében, beintegettek a tetőtéri ablakon.
Az ágyamból csak bámultam ezeket a csodálatos óriásokat és azt kívántam, hogy értsem miről suttognak. Egyszer csak megszólítottak, és meséltek a háborúról, tankok hangjáról, temetésekről. Pesthidegkúton az Arad utcában nőttem fel. A Hármashatár-hegy közelében, ahol akkortájt komoly harcok dúltak.
Éreztem a fák szomorúságát, amikor vér festette pirosra gyermeki törzsüket. Szerettem faggatni a nagyszüleimet, dédimet a múltról. Olyankor fátyolossá vált a tekintetük, nem szívesen beszéltek a megpróbáltatásokról. Óvni akarták a gyermeki lelket az erőszaktól. Mindaz, ami velük történt egy láthatatlan ellenségképpé növekedett. A vagyonvesztés, megalázás édesapám ágán egy genetikusan örökölhető szívgyengeségben manifesztálódott. Mely felmenőim korai, akkor még tudományosan nem igazolt hirtelen halálához vezetett.
Mi az én öröklött sorsom? Félelem a veszteségektől. A lehetőség, hogy ha álomba merülünk, reggel már nem ébredünk fel. Volt mit megérteni és szeretettel, megbocsátással felülírni. Amikor szembesülünk egy generációs kóddal, merjünk segítséget kérni. Megvizsgálni, kianalizálni. Mert ha megfejtjük a feladványt sikerre vihetjük az életünket. Mindaz, ami akadályként megjelenik, egy kiváló lehetőség a fejlődésünkre. Csak az nő naggyá, amit magunkban démonalizálunk. Szembenézés és Tisztelet a szabad akarat alappillérei.
Az Árnyak csodálatosak, mert terelnek. Lelki közlekedési lámpák, fénysorompók. Figyeljünk rájuk, mert a láthatatlan világban rejlik létünk megértésének kulcsa.