Kiállítás
Drága Mami!
Minap tört fel emlékeimből az a történet, amikor a vízivárosi galériában rendezett kiállításodon beleszerettem egy lovas képbe. Amely a lemenő nap fényében vágtató ménest ábrázolt. A festmény hatalmas volt, el sem fért volna a nappalink falán. Csak álltam előtte, földbe gyökerezett a lábam. Úgy hét éves lehettem. A művész úr kedvesen megsimogatta a buksimat.
Tetszik? Kérdezte.
Halkan suttogva mertem csak válaszolni. Sosem láttam csodálatosabbat. Erre szeretnék ébredni és elaludni.
Gyula szemét elfutotta a könny. Akkor a Tiéd. Persze csak a kiállítás után. Majd zavartan elviharzott.
Iszonyú izgatottság és félelem fogott el. Mit fogsz szólni Mami? Éppen téma szerint rendezgetted alkotásaidat a posztamenseken. Elmerülten. Révületben. Izgultál, mint minden művész, aki közszemlére bocsájtja lelke féltve őrzött szilánkjait.
Mami! Mami! Lesznek végre lovaim.
Persze Drágám, ha rajzolsz magadnak. Ülj ide mellém. És már adtad is a papírt és a grafitot! Segítsek? Vagy boldogulsz? Mondjuk lemásolhatnád Gyula bácsi képét!
Most adta Nekem, nem kell lemásolnom.
Arcodat elfutotta a riadalom. Felálltál, és arra kértél, hogy kérjek a művész úrtól bocsánatot. Amit nem értettem miért, de megtettem. Majd megköszönted a nagylelkű gesztust, és választottál egy neked tetsző jeges téli tájat, sejtelmes elmosódott vándorral. A Magány című mű így került életünk középpontjába. Melyre, ha csak rápillantottam kirázott a hideg. Komor, a szürke árnyalatiban játszó olaj, meggyűrte mindannyiunk lelkét az évek alatt.
Mami, a Tűz ló évében írom-e sorokat. Megértettem, hogy e nemes élőlény szilaj féktelenségétől Önnön gyermeki lényed okán féltél. Később készítettél egy Mese Táltost. Szemében ott ragyog a Nap és a Hold.
Ő a hely Őrzője. A Fehér Ló. A lelkek révésze, a lélekolvasó gyermeked fényparipája.
Egy válasz
Kedves Emőke!
A mai, édesanyáddal kapcsolatos múltba való repülésed, kitárulkozásod nagyon megindító. A múltatok egy darabkája életre kel, megelevenedik az emberi lélekben és röpíti saját emlékei felé……
Isten áldjon!