Sokszor nehéz, kimondhatatlan dolgok remegnek a levegőben. Árnyakat vetnek, hullámokat korbácsolnak, örvényként húznak a mélybe.
Egyiptomban úgy tartották, hogy a léleknek súlya van. A Halottak Könyvébe írottak szerint, Anubisz a szív súlyát Maat, az igazság istennőjének tolla ellenében mérte, hogy eldöntse, az elhunyt méltó-e a túlvilági életre. Ozírisz trónja előtt a szív, mely a lélek lakóhelye és szimbóluma, nem lehetett nehezebb, mint az igazság tolla. Ha a szív könnyű volt, az elhunyt beléphetett a paradicsomba. Ha nehéz volt az életében elkövetett bűnök miatt, a halálfaló szörnyeteg felfalta, ami a végleges megsemmisülést jelentette. Ez a rituálé biztosította, hogy csak a tiszta lelkek váljanak a túlvilágon halhatatlan szellemmé.
Világunk jelenlegi Vezetőivel ma biztosan sok dolga lenne Annubisznak és Annutnak. Amikor a szív megkeményedik, a könyörtelenség értelmetlen áldozatokat eredményez. Nézem a víztükörből kiemelkedő kőkupacot, tükörképét a hullámokban. Táncolnak. Földanya gyermekei a harmónia nászát ülik ezen szent pillanatban. A hajnal misztikus fényeiben az átmenetek lágyak. A maszkulin erős férfi oszlopa a misztikus mélységű női testből tör elő. Nem csoda, hogy a hajnal annyi festőt ihletett meg. Megérezni a lélek tollszerű könnyedségét, végtelenségét a nap ezen rövidke időszakában lehet. William Wordsworth örök érvényű soraival bátorítok mindenkit, hogy keressük a találkozás lehetőségét a napkeltével.
„Létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél, messziről ered, és véget nem mivelünk ér.”