„Feszítő erő lüktet, föld sötétjéből a kódok kitörtek. Csírázásuk zajos harsonaszó, lüktető zöldjük vászonra való. Dalban növekszenek, madárfüttyös ég kékje alatt, dolguk-e világban ösztönös tapasztalat. Vérét adja Értünk, formálja Énünk kérés nélkül szeretve táplálja Lényünk.”
Beborult a látóhatár és a virágzó természet gyermekei az Ég felé fordulva mosolyogtak. Kérlelték, hívták a tavaszi záport. Nagyon szenvedtek a szokatlan melegtől, és a talaj mely anyaméhük kiszáradva pihegett. Mint fáradt édesanya úgy ölelte gyermekit. Joggal érezte magát fiatal lénye ellenére kizsigerelt, kitikkadt; aszott vénasszonynak. Szűzi énje a legendák világába veszett. Ezer sebből vérzett. Megtépázta az által szült embernek nevezett kapzsi szörnyeteg. Mindig megbocsátott; tűrt hiszen az Élet egyetlen lehetősége Földünkön a Türelem. Mely, mint a mondás tartja, rózsát terem.
A rózsa pedig tudva lévő, nem létezik tövis nélkül. Így hát, újra kérte Urát, váltsák meg e tévelygő sutát. Záporozzanak a könnyek, tisztítsák meg az eget s földet. Ördög verje feleségét, szivárványnak hídján, suhanjon a szellő hegyek ormán. Újra minden táncra kéljen, földön; vízen—s tiszta égen. Imája karcolta az eget, korbácsolt setét felleget. Ura könnyei záporoztak, földre hullva aszályt oltva, hogy megmentse hőn szerelmét, megtisztítsa ember lelkét. Nem ítéli, nem bírálja, az örök létben hazavárja. Esőcseppek morajlása; a föld halk megnyugvása, a levelek és szél zúgása. A természet kantátája. Sejtjeidben ott remeg, minden mi a feltétel nélküli szerelmükből született.