„Lobogva lángoló, kegyes hője a Napnak; Életet adó, pajkosan lobogó. Izzó hőd, éget és elhamvaszt, felfal végül átalakít. Hamud, mint puha szőnyeg, néma tanúja izzó gőgödnek. Én nap mint nap élesztelek, veled fekszem és ébredek. Mert ősiséged maga az emlékezet.”
Kisgyermekként nagyon fázós voltam. A családi villaházban cserépkályhák adták a meleget. Melyeket brikettel és fával fűtöttünk. Édesapám a téli estéken megmelegítette a paplant és úgy terített be velem, a didergő testem. A fürdőszobában nem volt fűtés, és a bojlerben lévő meleg vizet két generációnak kellet beosztani. Így a zuhanyzás alatt nem volt lehetőség az átmelegedésre. Később a szüleim megengedték, hogy a kályha elé telepedjek és szárítsam a sörényemet, mint pillangók a szárnyaikat. Ilyenkor szinte rátapadtam a langyos csempékre, és addig fésültem a hajam, míg el nem zsibbadt a kezem. Végül a magamra tekert takarót újra melegítettem és rohantam az ágyamba zseblámpával könyvet olvasni titokban az éj leple alatt.
A cserépkályhát mindig a nagypapám rakta, sohasem hívtunk mesterembereket. Mindig úgy mondták, a túléléshez kell egy kályha… Így hát, megtanították, hogyan készül. Alapozás, samott tégla; vakolás majd a csempézés. A tüzet etetni kell, így minden ősszel meghozták a fát és a brikettet. Ez utóbbival spórolni kellett; nagyon drága volt, csak igen hideg időjárás alkalmával tehettük a tűzre. Akkoriban mindig fehér karácsonyok voltak. Hóval, széllel és faggyal. Úgy emlékszem, 8 évesen tanítottak meg befűteni. Büszke voltam arra, hogy ilyen komoly feladatra képesnek tartottak. Persze a kezdeti kudarcok után, megértettem a tűzrakás egyfajta művészet. Fontos a friss levegő, a száraz fa és a gyújtós, amit szakszerűen össze kell vágni. Bármilyen modern életet is élünk, a tűz emlékeztet mindegyikünket az ősiségünkre, a védelemre a túlélésre. Ha más mód nincs gyújtsunk meg egy gyertyát, figyeljük a lángot. Sose hagyjuk magára, őrizetlenül. Szemléljük és hagyjuk, hogy formáljon és alakítson minket.
A tűz megtisztít, fénnyel telít, a forráshoz visz. Családi tűzhelyként táplál, gondoskodik és védelmez. Miközben óvatlanságból képes mindent elemészteni. Kivetülése az emésztés tüzének. A négy ősi arkánum; a kínai öt elem egyike. Bennünk szimbóluma az alkotó szenvedélynek; a kreativitásnak és a derűnek. Nem mindegy, hogy hamvadva és pislákolva élünk vagy lobogva, izzva a jelenétbe olvadva harmóniát teremtünk.