„Miért engedjük, újra és újra, hogy a tudatlanság a lelket nyomorítsa. Becsapja, zsarolja, rabolja. Más iránti gyűlöletbe taszítsa. „
Az életnek megvannak a fehér és fekete billentyűi melyek egymás nélkül sohasem értelmezhetőek. Az élet egyetlen óriási zenemű. Olyan, mint Ravel Bolerója. Érdekesség, hogy Ravel az utolsó zeneműveit, így a Bolerót is egy máig tisztázatlan agyi betegség hatása alatt írta. A Boleró eredetileg egy spanyol táncfajta, amelynek ritmusos alapjára több zeneszerző is írt művet, de a legismertebb Ravel grandiózus darabja.
Akár a boleró nevű táncnak, Ravel legismertebb zeneművének is jellegzetessége, hogy időnként megtorpan a zene, többször átnyúlik az ütemhatárokon és triolákra épít. Végig lüktető, egyre feszültebb, sodró lendületű tánc, ami magával ragadja a hallgatót. Halkan, sejtelmesen kezdődik, mint az emberi élet az anyaméhben. Aztán egyre több hangszer, ember kapcsolódik be, sodródik. Kiteljesedik extatikusan a szerelem által, majd a szeretet érzésében. Végül visszahalkul, mint mi magunk az öregkorunkban.
A feszültség tetőpontja az, hogy a nagyzenekari rész egy váratlan pillanatban megtorpan és lezáratlan marad. Ennek a pillanatnak a megőrzése kulcsfontosságú abban, hogy az ember újra és újra végig akarja élni minden pillanatát a műnek még közel száz évvel a zeneszerző halála után is. Amikor a létünk nagy kérdéseiben elbizonytalanodunk, hallgassuk meg ezt a zeneművet. Hagyjuk hatni, átáradni a sejtjeinkben. Hiszen az Univerzum is a Hang kiáradása által teremtetett. Az Ige, mely Emberré lett. ( Jn 1,14). A zene gyógyít. Kiemel a téridő-kontinuumból.