REMÉNYSUGÁR
„Nem tanították meg soha; mi az, ami valójában fáj. Sokszor évek múlnak nyomtalanul, Csendben. Míg ráébredünk ott sajog, ahol a változás már elkerülhetetlen.”
Apró fénypászmák suhantak a jeges levegőben. A Fa némán tűrte a szél szaggatását. Vergődött. Én sírtam. Folytak a könnyeim. Akkor még nem sejtettem újból elárultak. Jól ismerem az érzést, de a torkomban lévő gombóc érzése emlékeztetett. Valami mélyről jövőre, amit a nap folyamán; később tudtam meg. Fázni kezdtem. A remegés elborított. A kutyámat néztem, aki nyugtalanul kémlelt. A távoli horizonton, az égen egy vadmadár lebegett. Csak szemléltem, megnyugodtam, mert tudtam Isten lelke lebegett a vizek felett.
Amikor szembesülünk, egy számunkra méltánytalan helyzettel ne a jóvátételre, a bosszúra gondoljunk. Rengeteg hadvezér bukott el, mert nem ismerte a lélek örökkévaló voltát. Azt a nemes gondolatot, hogy minden ellenségünk mint, mi magunk is halandó. Kegyelmezni csak az ég tud. Ma ezért az elfogadásért Imádkoztam. Nem szeretném, újra élni más gyermekded elkeseredésből táplálkozó próbálkozását. Legyen elég annyi, minden tanítás kétirányú. Számomra a legnagyobb tükör. Még őszintébb leszek, nem félek megmutatni Ki vagyok. Legyen a belső remegés a csalóké. Mert e világ fejedelme az Illúzió.
Aki szelet vet, vihart arat.