ANTONIO – KÖNNYEKBEN AZ ÉG
„Ott, ahol van bátorság, soha nem reszket a lélek; mert életben van, mert énekel, nevet és álmodik…
Ott, ahol van vágy, sohasem hal meg az idő, még ha az ég darabokra hullik is szét… és simogatja a homokot a tenger, hogy lépteid nyomokat hagyjanak…
Még ha az ég meghasad is a sírástól, panaszkodik, kiált és a homokot kegyetlenségbe, hidegbe és jégesőbe fojtja; torreadori vágyad soha le nem töri…
Karakteres férfi, szilárd lépések, mezítelen talppal az iszappá vált homokban; lassan és biztosan; felemelkedsz, mint egy meglepő folyondár…
Mintha ISTEN taurino volna…”
Pablo Lopezluna
Antonio még gyermekként hagyta el szülőföldjét, hogy példaképe, a leghíresebb matador, Manuel Rodriguez Sánchez „Manolete” utódává válhasson. Akkoriban Andalúzia, Córdoba roma szegénynegyedeiben hozzá hasonlóan sok fiú látta a torero szakmában a felemelkedés lehetőségét. Egy híres spanyol államférfitól származik a mondás: „Az éhség a szarvnál jobban sebez.”
Antonio azonban nem az éhség elől menekült. Őt a kecses, finom mozdulatok tökéletességének megszállottsága hajtotta, akárcsak a még életében legendává vált hősét, Manoletét.
Antonio táncolt; keringett a bikákkal. Mindig úgy érezte, a láthatatlan kör megvédi őt. Nap mint nap dacolt a halállal. Az éjszaka sötétségében a bika szemét látta maga előtt. Valahányszor átlépte a rondai aréna bűvös körét, előző este a tengerparton ülve a Bika csillagképre vetette tekintetét.
Így imádkozott:
„Világosság Világossága, kérlek, adj méltó halált és végtisztességet minden ellenfelemnek. Segíts, hogy méltó lehessek őseim hagyományára; de védd meg a győzelmi gőg mámorától! Nem élvezetből ölök; méltó ellenféllel szállok síkra. Rituális áldozatom Hozzád szól. Add, hogy az állat vére elmossa az éljenző tömeg szívének gyilkos gondolatait. Megpihenve, megmártózva az őseinktől kapott tisztességes harc mámorába; bátor szívvel térjenek vissza életükbe és gyakorolják a méltányosság erényét valamennyi embertársunkkal. Ámen!”
Antonio szerencsecsillaga gyorsan emelkedett. Még a krisztusi kor betöltése előtt a rondai aréna ünnepelt sztárja lett. Ahogy szárnyalt felfelé, úgy koptak meg gyermekkorának emlékei. Ines arca azonban mindig előtte volt. Jól emlékezett a törékeny, mézhajú, fekete bogárszemű lányra, aki oly sokszor simogatta álomba a fejét. Akit testével ölelt és melegített a tűz mellett. Akivel a mágikus kör örökre összekötötte.
Fényes sikerei vággyal izzó kalandokba sodorták. Ágyról ágyra járt, legbelül mégis ürességet érzett. Nem volt az a kéj, ami ha csak egy rövid időre is képes lett volna elmosni Ines fátyolos tekintetét. Sokszor időzött córdobai lakásának teraszán, szemét a Mezquita-templom gyönyörű kupoláján pihentetve. A nagymecset antik oszlopait a világ nyolcszáz helyéről gyűjtötték be. Antonio számára az épület a világ kitárulását, a kultúrák különbözőségének egybeforrását jelképezte. Sokszor gondolkodott azon, hogy a 8. század óta mennyi vérontást, emberi szenvedést láthattak az épület falai. Az épületet rejtélyesnek és kiismerhetetlennek tartják a helyiek, akár csak őt. A mecsethez közeli kocsma törzsvendégei hamar szívükbe fogadták az alázatos gitano fiút. De ha esténként belenéztek gyönyörűen ragyogó szembogarába, elkapták tekintetüket. Antonio pillantásából a végzet, az eleve elrendelt sors ereje nézett vissza. A helyiek ezért a rondai arénában la mano de diosnak Isten kezének nevezték el.
„Érjen boldogság vagy bánat, nyereség vagy veszteség, győzelem vagy vereség, szemléld egykedvűen azokat. Harcolj a harc kedvéért, így sohasem érhet bűnös visszahatás!” Bhagavad-gítá 2.38.
Részlet a Vanília Tangó kötetből.