Amikor a lélek megtörik, a test követi… Alapigazságként tanulmányaim elején Ferenc atyától kaptam ezt a mondatot bérmálkozásom alkalmából. Akkor Árpádházi Szent Erzsébetet választottam védőszentként melyre igen jó okom volt.
Balatonfenyvesen a Szent Erzsébet közben lévő, neki szentelt plébánia vezetője, Vitál atya családi barát volt. Akkor a legvidámabb barakk éveit éltük. Mindenki, aki közvetlen és emberbaráti volt, gyanús elemnek minősült. Ő mesélte el a hercegnő legendáját. Bátor és félelmet nem ismerő nemes szíve megragadta a fantáziámat. A rózsák átváltozásáról azonnal faggatni kezdtem. Vitál atya bencés szerzetes volt. Szellemes, humoros sportember. Minden hajnalban és este kievezett és csak nézte a Badacsonyt, majd órákon át úszott. Számomra Ő egy igazi hős volt.
A csoda mibenléte érdekelt.
Egyik este a családi körben elfogyasztott krumplistésztát és jónéhány fehérboros fröccsöt követően megválaszolta. Ha hiszel a mesékben, van fantáziád és a jó számodra felemelő és kegyelmező, akkor egyszer olyan lehetsz, mint Ő. Én ezt elhittem és megértettem. Azóta számtalanszor megtapasztaltam. Pár évvel később elment. Most azon a padon ülök, az ősfenyők alatt a templomkertben, ahol elfogadtam: a Csoda realitás.
Ő a felhőkből figyel. Emlékére írom-e sorokat. Emberi kapcsolatai miatt feljelentették. Ügynöknek titulálták. Úgy hírlett jelentett. Pedig csak szellemes barát és szeretett cimbora, családtag volt. Belehalt létének megkérdőjelezésébe. A nála gyengébbek gyűlöletébe. Megtört a lelke és teste követte. A Balatoni hullámok és Én Őrzöm, az emlékét örökre. Mert a lélek halhatatlan. De egyszer ki kell lépni…