Általános iskolásként dobogó szívvel vártam az év elejét, az első becsengetést. Találkozást és rácsodálkozást a cimborákra. Minden esztendő Új és régi tantárgyakat, tanárokat hozott. A papír, ceruza és az osztályterem illatában volt valami jól ismert, megtartó.
A nyári nagyszülőknél töltött kulináris élvezeteket felváltotta a töpörtyűkrémes, zsíros vagy éppen mézes-vajas kenyér. A meghűlt számtésztás levesek és a csirizes főzelékek egyetlen égköve, a mindenki által várt csokoládés piskóta volt. Az új iskolaköpeny trend, tolltartó fétis, szagosradír és fülvédő divat nekünk lányoknak meghatározó élmény volt.
A fiúknak maradt a limo, csúzli és vízzel töltött lufi majd később a titokban szívott cigi. A közösséget az egyforma általánosan jellemző szegénység formálta. Örökölt ruhák, használt cipők. Ennek ellenére boldogok voltunk. Együtt lógtunk az Ördög-árok partján, sárkányt eregettünk; gombát vagy éppen mogyorót gyűjtöttünk. Az “Adj király katonát!” játék által megtanultunk: Merni és Szakítani, vagy éppen Ellentartani.
Talán ezért is lett a generációnk sokat elviselő, kitartóan az álmaiért küzdő. Valójában az önérzetünkön és kitartásunkon kívül sokunknak semmi sem volt. Nem a divattal, tárgyakkal határoztuk meg létünket vagy definiáltuk a másik embert. Mégis békében nevelkedtünk, a legvidámabb barakk lurkóiként. Maradt a fantázia és a könyvek melyek kiemeltek a szürkeségből.
Hálás vagyok, hogy ennek a kornak a gyermeke lehettem.
Mert kíváncsivá és küzdővé tett. Megvetés, amelyet a templomba járásért kaptam. Megtanított helyén kezelni a dolgokat. Őseim pénztelensége, az államosítás következménye arra edzett fel, hogy hitelből soha nem vehetek semmit. Ma a fent említett történéseket alapértéknek tekintem.