Lemerültünk és békésen lebegtük a türkiz nedűben. Körülöttünk minden táncolt. A hínár simogatott, a homokszemek, mint csillagok ragyogtak a felkelő nap sugaraiban.
Hová viszel kérdeztem? Miért értem, amit mondasz?
Mert egy vérből valók vagyunk. Haza megyünk. Ne félj! Neked el kellett menned szolgálni, az emberek világába. Tanítani. Gyógyítani. Igaz barátként várunk vissza. A könnyed hívott, szólított.
Hirtelen feltárult egy város, melynek minden szegletét, épületét ismertem. Oszlopsorok, égbetörő kupolák és hullámzó utak. A szférák zenéje szólt. Középen áll a Palota. Amely egy kagylókból képződött, monumentális építmény. Két sárkány őrzi, Észak és Dél. Ahogyan az Égre írva van. Tornyain, a kerubok lebegnek. Egy hatalmas teknős várt rám, hogy elvigyen a Hullámkórházba. Mely az éltető forrás része. Kristálytiszta, gyönyörű angyali áttetsző lények vettek gondjaikba.
Lehúzták rólam, a halva születésem, fulladásaim démoni erőit. Világukban azonnal feloldódtam. Egy csodálatos szürke gém könnycseppjeivel öblítették át a szemeimet. Mint egy vakító látomás, úgy változtak meg az addig általam látott színek.
A Tó Asszonya bennem zengett: „Szürke életből, szürke halál kél. Te áttetszőnek születtél, minden értelemben.
„Vidd hírét a lélek frekvencia örvényének. Légy Áldott Utadon. Sose felejtsd, szív templomod itt lüktet. Láss, tapasztalj és ne félj szenvedélyesen létezni. „
A stég deszkái forrón lüktettek, olyan élesen vakított a nap, mint még soha. Minden hajnalban elutaztam a másik családomhoz. Nyár végére, tökéletesen meggyógyult a szemem. Úgy hiszem világunkban, Mama zöldborsó levese és káposztás palacsintája volt a kulcs. Mert ízek, imák, illatok nélkül sivár a valóság.