„Tisztelni valakit – a szó igazi értelmében – csak az tud, aki önmagát is tiszteli.” Müller Péter
Nézem a rendelő, kertjének nesztelen suhanó vérmes ragadozóit. Észrevétlenül simultak bele a mindennapok forgatagába. Mindegyikük története egy szép nyáron kezdődődött. Amikor picurka cicóként valaki hazavitte és szerette. Majd ősszel a sorsára hagyta. Így az éhes, elárvult addig vándorolt míg nem lelt szerető befogadóra.
Első két mentett cicámat elgázolták a Fő utcában száguldozó autók. Majd jött Szimbád, akiket a nyestek alaposan megsebesítettek. Ő egy igazi őrszem, aki végtelenül jó szívű. Sosem tűnik el, az élete árán is megvéd Minket, a falkát a hívatlan betolakodóktól. Árnyékként követ. Nemes barát, mert októberben minden rászorulót meginvitál otthonába.
Sokszor elmerengek, mi emberek miért nem vagyunk képesek hasonlóan létezni? Mert a macskák nyelvén a betyárbecsület, megvívott harcok, kemény sorrendek a tiszteleten alapulnak. Vonulnak, mert bíznak Önnön létlényegükben, valami kozmikus mélységben. Védik és teljes szívvel szeretik gazdájukat.
Vajon, Mi képesek vagyunk Teremtőnkkel Ugyanerre?