Valaki mondja meg…. „Ha nem tudod, melyik kikötő felé tartasz, semmilyen szél sem lesz kedvező neked.” – Seneca
Többségünket úgy nevelték, hogy a szülői abszolútum kinyilvánította mikor, mit célszerű tenni. Így válhatott érthető módon a későbbi emberi kapcsolatainkban is dominánssá az iránymutatás elvárása.
Jellemzően meghatározza a tanár-diák, munkáltató-munkavállaló, mester és tanítvány, valamint az orvos- beteg viszonyokat. Ez szükségképpen a felelősség el- és áthárításával jár. Mely az esetek többségében gátját képezi a belső immanens fejlődésnek, a gyógyulásnak. Egyetlen helyzetet sem célszerű kizárólagos nézőpontokból, kategorikusan elemezni.
A helyes megoldások apró test szellem és lélek mozaikok összeillesztése árán valósulhatnak meg. Amikor azt reméljük, hogy életünk keresztjét más hordozz el, tévedünk. A megfeszítés mindig bennünk és általunk történik. Célszerű a kimondottakat jócskán átgondolni, mérlegelni. Mert a szavak éles harci eszközökké válhatnak a mindennapokban. A kéretlen tanácsokért nem várható el ellentételezés egyik fél részéről sem.
A másik álláspontjának lesöprése, semmibe vétele megszégyenítően arrogáns felülírása az évek során személyiség torzulásokhoz vezethet. Így nyilvánulva meg a személy önvalójában és közvetlen környezetében.
A megengedésnek álcázott: Tégy, amit akarsz! – kijelentése igen örvös zsaroló-zsarolt pozícióba helyezi a feleket. Feltételezve, egy már rég kiégett, elvárásokon alapuló merev mintázatot. Ezért, ha bárki arra kér, mondd meg konkrétan mit tegyen, szelíden jelezd: csak a saját véleményemet tudom elmondani. Amely reád nézve semmilyen kötelezettséget nem keletkeztet. Mindössze új fényszögből világítja meg a problémát, amelyet birtokolsz.
A történelem során oly sokan szívesen valósították meg, és helyezkednek bele ma is a MEGMONDÓ pozícióba. Mint Demoklész kardja úgy suhognak, mások lelke és érzései felett. A legfelsőbb igazság kinyilvánítására azonban emberként egyikünk sem jogosult. Iustitia trónusa nem üresedett meg.