Mindannyian nagy mesélőnek születünk. Fantáziánk tág határok között mozog. Bármikor képesek vagyunk elhitetni magunkkal és másokkal bármit. A legnagyobb illúzió-gyárosok mi emberek vagyunk.
A mese tanít, gyógyít felvértez a való életre. Hősöket állít próbák elé, akik, ha helytállnak elnyerik méltó jutalmukat. Mesélni mindig szívből, szeretettel a sorokkal együtt lélegezve érdemes. Lehet egy történetet szőni, fonni, mint a Párkák az élet fonalát. Ilyenkor a képzelet repít.
Mint Aladdint a csodaszőnyeg.
Egyet tartsunk szem előtt, a mi valóságunk a Miénk. Ami az egyik ember számára öröm a másiknak szomorúság. Sokfélék, különböző sorsokkal megáldott lények vagyunk. Mindenkinek van saját meséje. Melybe szeretne beleilleszteni mindenkit. A szereposztás rajta áll. Így vállunk mindannyian statisztaként mártírrá, hősnővé vagy éppen árulóvá, tettessé. A Legfőbb csak némán megfigyeli az illuzionizmust. Amely nem mese, hanem egy pszihederikus drog. Elhiteti, hogy mind hősök vagyunk, fogyasztók egy tökéletes világban. Amely kényelmes. A hatalom gondoskodó. Támogató, preventív. Miközben adatgyűjtő, uszító, zsaroló és kegyetlen.
Antihumanista. Tagad, mindent, ami lélek. A harmónia épp ezért csak látszólagos, akár csak a longevity.
Mert egyetlen dolgot nem lehet megelőzni, a végső elmúlást. Ezért ideje az lélek ébredésének.