A Fogoly Imája
„Mindig vágytam fel az égbe, hasítani kékbe, szélbe,
Végtelent el nem érve, földi létem fentről nézve.
Vágyaimban tévelyegtem, ezer sebtől kivéreztem.
Okoltam a Teremtőmet, fecsérelve szebb jövőmet.
Űzve, hajtva térdre hulltam, józan, lehet, sosem voltam.
Láztól égett minden sejtem, s valamit megsejtettem.
Mily kevéssé voltam ébren, kómás létem vaksötétben.
Isteni fény felderengett, megéreztem az örök lelket.
Józansága áthatott, nem vágytam a tegnapot.
A jelenné tömörültem, vanság voltam időtlen.
Relatívból, Abszolút Földből Égbe visz az út.”